Hóstáti emlékszbák
A Kétágú templom tornyában a kommunizmus kolozsvári magyar földész áldozatainak emlékére
1949–1989

Látogatható
Kedden és csütörtökön 10-12 és 16-18 között.
Csoportoknak előzetes egyeztetés alapján. Tel: 0264-592017. ketagu@gmail.com

A HÓSTÁT SZÓ JELENTÉSE

A közösség megnevezésére szolgáló hóstát kifejezéseredetileg külső területet, külvárosi részt jelentett. Mint ilyen, Kolozsvár középkori várfalain kívül eső körzeteit: Hidelve, Kétvízközt, Külközép és Külmagyar utcák környékét, valamint a Monostort jelölte. 

Mára viszont Kolozsvár néhány külső utcájában lakó családok közösségének neve, akik közül a legtöbben már nem a régi hóstátokban laknak, mivel az iparosodó város innen a peremkörzetekbe szorította őket. 

A VÁLTOZÁSOKRÓL 

A kolozsvári magyar hóstáti közösség élet-terének, zárt utca és szomszédsági rendszerének jelentős részén a városrombolás következtében tömbházak épültek. 

1970 és 1985 között megnövekedett a román lakosság száma, és a hóstátiak által lakott történelmi városrészek (Pata utca környéke, Pillangó-telep, Borháncs, Kül-Magyar, Honvéd, Téglás, Cukorgyár, Pacsirta és Liliom utcák környéke) zöldségeskertjei helyén lakótelepeket alakítottak ki. 

Ez az elgyökérte-lenítés, az otthon és föld elvesztése, még halálba is taszított egye-seket. A fiatalok nagy része pedig a biztos megélhetés érdekében gyári munkás lett. A kollektivizálás, iparosítás, majd a bontások, gyökeres életformaváltásra kényszerítették a földészcsaládokat. 

1990 újabb fordulópontot jelentett a hóstáti közösség életében. Sokan visszakap-ták az állam által elkobzott földeik egy részét. Mivel közben a gyári munkalehetőségek visszaszorultak, egyesek vissza-tértek a zöldség-termelő életformához. A kolozsvári piacokon sok magyar és román lakos a rendszerváltás óta tudatosan vásárol azoktól a hóstáti termelőktől, akik megmaradtak és nem adták fel a hagyományos, piacozó életmódot.

Mások a földekért kapott összegeket vállalkozásokba fektették, vagy külföldön, leg-inkább Magyarországon keresték a jobb megélhetés lehetőségét. 

Habár a közösség területileg szétszóródott, és a hagyományos földművelést a legtöbbeknek el  kellett hagyniuk, a közösséghez való tartozás érzése megmaradt. A rendszerváltás óta a ritualizált, illetve virtuális tér nyújt újabb lehetőséget a találkozásoknak. 

A Bethlen Gábor dalkör számos egyházi és világi rendezvényen vesz részt. A Hidelvi Kalandos Társulat székházában 1998-tól minden évben megtartják a hagyományos szüreti mulatságokat. 

LAKÁSKULTÚRA

A hagyományos hóstáti porta  jellegzetességéhez tartozott a tág udvar, mivel a ház mellett a gazdasági épületekre is jelentős hangsúlyt fektettek. A lakóház csak két részből állt: az első házból, melyet ünnepélyes alkalmakkor használtak, és a kis házból, ahol a mindennapi tevékenységeket végezték. 

Minden háznak volt tornáca deszkakerítéssel körülvéve, és általános szokás volt a házak zöld színre festése. Az utcára két ablak, az udvarra pedig egy nyílott. Az udvaron a lakóházon és a gazdasági épületeken kívül fontos szerepet tulajdonítottak a nyári konyhának, melyet nyári főzőháznak neveztek. Nagyon régen fából készült, szalmafedeles házaik voltak, a kapu pedig magas deszkából készült és kétfelől nyílt. A hagyomány szerint a ház kapuján feltüntették a gazda és felesége nevét, illetve a ház építésének évét.

A lakásberendezés egyszerű volt. Általában a két ablak között helyezkedett el az asztal. Barnára festett ládában tartották a ruhákat. A ház két oldalán 2 ágyat helyeztek, az egyik párnákkal volt díszítve és színes takaróval leterítve. Az ágyak előtt 1-1 hosszú festett karszék volt. További tárgyak: festett fogas (erre kancsókat akasztottak, virágos porcelántányérokat), almárium. A falra világi és szentképeket tettek. A tárgyi világ fontos részét képezték a konyhaeszközök: fazék, lábas, villa, kalány, virágos porcelántányér, lapító, dagasztó, szappanyozóteknő.

Legfontosabb hagyományos gazdasági eszközkészletükhöz tartozott az eke, borona, kasza, sarló, ásó, kapa, csép, szekér (rakacás, lajtorjás).

Pacsirta utcai ház

VISELET

A hóstáti öltözet nem volt mentes soha az iparos-kereskedő polgárság viseletének különböző hatásaitól, mégis sajátosan földműves viselet maradt, mivel az öltözet alkotói és viselői is évezredeken át megtartották őstermelői foglalkozásukat. Jellegzetes viseletükkel a kolozs-vári piacokon hitelesítették termékeiket, azok minőségét. 

A régi kolozsvári földművesek öltözéke nagyjából megegyezett a többi erdélyi város magyar földészeinek és a kisebb mezővárosok lakosságának öltözetével. Egy 100 év előtti hóstáti sírkövön ugyanazt a ráncos bő gatyát, azt a kétsoros gombolású, hajtókás, rövid derekú ujjast, bő torkú csizmát és pörgekalapot látjuk, mint a korabeli tordai, enyedi, dési, zilahi földműves „polgárok”-nál vagy más vidéki mezővárosok és „nemes falvak” lakosságánál. 

A kolozsvári földész férfi hagyományos viselete: lobogós ujjú, gallértalan ing, nyáron ráncos bő gatya, máskor meg szürke vagy kék ellenzős, zsinórozott díszítésű harisnya, rézpitykés mellény, melyre télen kék ujjast, a házas férfiak pedig fehér szűrt is vettek. A harisnyára fekete csizmát húztak. Fejükre keskeny, feltűrt karimájú fekete szőrka-lapot tettek. Az inghez ünnepeken rendszerint piros, illetve – idősek és temetéskor – fekete csokornyakravalót kötöttek, munkába pedig a nadrág védelmére surcot vettek. Ez átalakult az 1848-as középosztálynál divatozó fekete, zsinóros magyar viselet hatására. Elterjedtté vált a kézelős és galléros ing, a fekete mellény hegyesre metszett csontgombokkal, a zsinóros és vitézkötéses fekete harisnya, keményszárú csizma. 

A századfordulón a zsinórok elkeskenyednek, „kiment divatból” a mellény hímzése, a csizma bőrből fonott szegést és gombot kapott, a kalap puhább lett és a csokornyakkendő formasággá vált. 

Az első világháború után meghonosodott a prémes gallérú fekete kabát és elhagyták a fekete szűrt is. Elmaradt akkor a zsinóros mellény és ujjasféle, de továbbra is priccses nadrágot és kétsoros gombolású kiskabátot viseltek.

A női öltözet a férfiakénál erőtelje-sebben vette fel a nyugati eredetű polgári öltözet egyes vonásait. Az idősebb asszonyok egyszerre több szürkés vagy barnás, bő ráncú és aránylag rövid szoknyát viseltek. Nyáron a legfelső szoknya mindig kartonfersing volt. Felsőtestüket hasonló színű, testhez álló ujjas fedte. 

A lányok és menyecskék fersinge és ujjasa világosabb színű volt. A lányok hajukat egy fonatba viselték, és hosszú piros szalaggal kötötték meg.  Lábukon felül piros bőrszegésű, oldalt varrott, magas sarkú csizmát viseltek. A nyári mezei és kerti munkát mezítláb végezték. Az anyagokat üzletből vették, házilag szőtt és hímzett ruhájuk nem volt, a felsőruhákat is mind erre szakosodott hóstáti szabók, varróasszonyok, szűcsök és csizmadiák készítették.  Ruháikat gyári anyagokból állították elő; a hagyományos csizma helyét viszonylag korán átvette a bőrszandál és a teniszcipő. 

Az 1960-as évektől kezdődően elterjedtté vált a kivetkőzés szokása, a hagyományos viseletet felcserélték polgári ruhadarabokkal és öltözködési szokásokkal.

Gál Tünde